GoodBye One Shot~
Emlékszel még a régi időkre, mond?
Vajon csak én szerettelek annyira, hogy az egész életemet képes lettem volna megváltoztatni érted?
Most, hogy itt állsz előttem, olyanok vagyunk, mint két idegen. Pedig egykor mennyire szerettük egymást. Még mindig nagyon fáj…
Annyi közös emlék közül, nem tudom elfelejteni az angyalokat a hóban, amit közösen csináltunk, vagy a virágokat a parkban, ahol kéz a kézben sétáltunk, s éreztem a kezed melegét, vagy a naplementére, ahol először éreztem a csókod ízét.
Nem tudom, hogy miért lett vége, egyszer csak megfordultál és nem néztél vissza. Végig a hátadat figyeltem, de tudtam, hogy nincs esély arra, hogy megfordulj. Így most se fordulj felém. Nem akarom.
Könnyekkel küszködve kaptam meg a ruhám alját és kimentem a teremből, addig mentem, míg már senki nem találhatott meg.
- Miért kellett vele találkoznom? Miért? Nem akarom látni. – szedtem egymás után a lépéseket.
- Én szerettelek volna. – szólalt meg a hátam mögött, s légzése elárulta, hogy végig futott utánam. Nem fordultam meg, de hallottam lépteit a hátam mögött.
- Ne gyere közelebb Sign. – szóltam rá, s éreztem bizonytalanságát. Tudtam, hogy megállt és egy lépést sem fog felém tenni. – Miért jöttél utánam? – fordultam felé.
- Hiányoztál. – sóhajtott.
Akarva akaratlanul is elnevettem magam. Nem tudtam, hogy kezeljem a saját érzéseimet.
- Láthatsz a képernyőn.
- Láttalak is. Csak úgy ragyogsz.
„Feleannyira sem, mint gondolnád.”
Csak néztem a szemébe és nem tudtam, hogy merre menjek, vagy mit mondjak. Mérges voltam és szomorú.
- Vissza kell mennem. – mondtam végül és ellépve mellette otthagytam. Mintha egy álomban lettem volna, ott ültem a díjátadón és kavarogtak a fejemben a dolgok.
- S aki az idei év legnépszerűbb színésznőnek járó díjat nyerte Song Ji Song. Gratulálunk.
Alig hallottam ezt a mondatot, a saját gondolataimtól. Ahogy felértem a színpadra, összeakadt vele a tekintetem, ott ült mögöttem pár sorral, s csak engem figyelt. Arckifejezéséből nem tudtam semmit leolvasni, én csak elkaptam a tekintetem és mosolyogva átvettem a díjam. Ahogy visszaértem a helyemre, szinte égette a nyakam a tekintete, alig vártam, hogy véget érjen.
Vajon csak én szerettelek annyira, hogy az egész életemet képes lettem volna megváltoztatni érted?
Most, hogy itt állsz előttem, olyanok vagyunk, mint két idegen. Pedig egykor mennyire szerettük egymást. Még mindig nagyon fáj…
Annyi közös emlék közül, nem tudom elfelejteni az angyalokat a hóban, amit közösen csináltunk, vagy a virágokat a parkban, ahol kéz a kézben sétáltunk, s éreztem a kezed melegét, vagy a naplementére, ahol először éreztem a csókod ízét.
Nem tudom, hogy miért lett vége, egyszer csak megfordultál és nem néztél vissza. Végig a hátadat figyeltem, de tudtam, hogy nincs esély arra, hogy megfordulj. Így most se fordulj felém. Nem akarom.
Könnyekkel küszködve kaptam meg a ruhám alját és kimentem a teremből, addig mentem, míg már senki nem találhatott meg.
- Miért kellett vele találkoznom? Miért? Nem akarom látni. – szedtem egymás után a lépéseket.
- Én szerettelek volna. – szólalt meg a hátam mögött, s légzése elárulta, hogy végig futott utánam. Nem fordultam meg, de hallottam lépteit a hátam mögött.
- Ne gyere közelebb Sign. – szóltam rá, s éreztem bizonytalanságát. Tudtam, hogy megállt és egy lépést sem fog felém tenni. – Miért jöttél utánam? – fordultam felé.
- Hiányoztál. – sóhajtott.
Akarva akaratlanul is elnevettem magam. Nem tudtam, hogy kezeljem a saját érzéseimet.
- Láthatsz a képernyőn.
- Láttalak is. Csak úgy ragyogsz.
„Feleannyira sem, mint gondolnád.”
Csak néztem a szemébe és nem tudtam, hogy merre menjek, vagy mit mondjak. Mérges voltam és szomorú.
- Vissza kell mennem. – mondtam végül és ellépve mellette otthagytam. Mintha egy álomban lettem volna, ott ültem a díjátadón és kavarogtak a fejemben a dolgok.
- S aki az idei év legnépszerűbb színésznőnek járó díjat nyerte Song Ji Song. Gratulálunk.
Alig hallottam ezt a mondatot, a saját gondolataimtól. Ahogy felértem a színpadra, összeakadt vele a tekintetem, ott ült mögöttem pár sorral, s csak engem figyelt. Arckifejezéséből nem tudtam semmit leolvasni, én csak elkaptam a tekintetem és mosolyogva átvettem a díjam. Ahogy visszaértem a helyemre, szinte égette a nyakam a tekintete, alig vártam, hogy véget érjen.
A rendezvénynek vége,
vakuk ezrei kattogtak minden irányból. Már nem láttam Sign-t. Nem tudtam, hogy
ez örömmel, vagy szomorúsággal töltött el. Beültem az autóba és csak bámultam
ki az ablakon a hideg novemberi éjszakába. Úgy éreztem, hogy megfulladok. Két
éve nem láttam őt, kerültem minden média eseményt, amiben szerepelt és mindent
megtettem, hogy ne fussak vele össze, mert tudtam, ha látom, az csak felkavar.
Ez egy olyan seb, amit nem gyógyít be az idő sem. Mi lett volna, ha nem
szakítunk? Már arra sem emlékszem, hogy miért alakult így. Azt hittem együtt
fogunk megöregedni és kitartunk egymás mellett, még ha a világ ellenünk fordul,
akkor is.
Kényelmes melegítőbe bújtam, ahogy hazaértem és egy bögre meleg teával bámultam ki az ablakon. Odakint havazott. Csak néztem a lehulló hópelyheket, s megláttam őt az ablakom előtt. Felpattantam, s addig szorítottam a poharam, míg bele nem fehéredett az ujjam. Csak állt ott és rám nézett, mintha az a perc egy örökkévalóság lett volna, de eltűnt, újra csak a hátát néztem, ahogy elsétál.
Napokig nem aludtam. Minden nap valaki más bőrébe bújok, de a sajátom egyáltalán nem volt komfortos számomra. Nem találtam a helyem. Zaklatott voltam.
- Mikor lesz ennek már vége? – tettem fel a kérdést elmélázva.
- Hamarosan vége, már az utolsó részeket forgatjuk. Holnap lesz egy kis szabadidőd és pihenhetsz.
- Ah… - néztem a rendezőre –Remek…
Kényelmes melegítőbe bújtam, ahogy hazaértem és egy bögre meleg teával bámultam ki az ablakon. Odakint havazott. Csak néztem a lehulló hópelyheket, s megláttam őt az ablakom előtt. Felpattantam, s addig szorítottam a poharam, míg bele nem fehéredett az ujjam. Csak állt ott és rám nézett, mintha az a perc egy örökkévalóság lett volna, de eltűnt, újra csak a hátát néztem, ahogy elsétál.
Napokig nem aludtam. Minden nap valaki más bőrébe bújok, de a sajátom egyáltalán nem volt komfortos számomra. Nem találtam a helyem. Zaklatott voltam.
- Mikor lesz ennek már vége? – tettem fel a kérdést elmélázva.
- Hamarosan vége, már az utolsó részeket forgatjuk. Holnap lesz egy kis szabadidőd és pihenhetsz.
- Ah… - néztem a rendezőre –Remek…
Másnap délután egy megbeszélt találkozóm helyszínén ültem,
de rég nem látott ismerősöm késett. Az órát figyeltem a telefonomon, mikor jött
egy üzenet. A barátom lemondta a találkozót, s bár sajnáltam, hogy így alakult,
de elindultam az autóm felé a kulcsokat keresve a táskámban. Valaki elkapta a
karom és befogta a szám. A pillanatnyi sokk után, bárhogy is takarta magát,
ezer ember közül is felismertem volna, vegyen fel bármit is. Levakartam a
számról a kezét.
- Mi a fenét csinálsz Sigh?
- Noona…
„Csak ezt ne, csak ezt ne halljam többet.”
- Ne szólíts így!
- Miért? Miért nem vagy képes beszélni velem?
Kihúztam magam és szembe álltam vele.
- Hallgatlak, mond el gyorsan, mert most találkozunk utoljára.
- Utoljára? – hangja elkeseredett volt és halk. – Noona, ne csináld ezt, már így is megőrülök.
- Én is megőrülök mond, mit szeretnél és hagyj elmenni.
- Hiányzol Noona. Nem tudlak elfelejteni.
- Hah! – fakadtam ki – Nem tudsz? Az elmúlt évben nem úgy tűnt, hogy magányos lettél volna. Nagy média felhajtás volt…
- Nem tudtam őt szeretni.
- Sajnálom, nem tudjuk visszafordítani az időt. Tudod, hogy mennyire szenvedtem miattad? Nem értettelek és ma sem értelek.
- Féltem…
- Én is! Nagyon féltem, hogy ha kiderül, akkor minden összeomlik. Mit vársz tőlem?
- Nem tudom, csak azt, hogy hiányzol. - nyalta meg ajkait
- A szívem nem játékszer, nem fogom engedni, hogy újra és újra hátat fordíts nekem. Túl nehéz Sign, csak felejtsük el egymást.
- Szerinted, ha az ilyen egyszerű lenne, most itt lennék?
- Menj vissza gyakorolni, ott a helyed. – túrtam bele a hajamba és a kocsimig rohantam.
Beültem az autóba és mérgemben a kormányra csaptam. Indulás után olyan zaklatott voltam, hogy kénytelen voltam megállni pár percre. A fejtámlának döntöttem a fejem és csak sírtam. Bárcsak visszafordíthatnánk az időt, s minden olyan lenne, mint régen.
- Nekem is hiányzol… - súgtam, majd újra elindultam.
A folyóhoz mentem, ahol legelőször találkoztunk. A naplemente ugyanolyan káprázatos volt, mint akkor. Nem változott, csak mi változtunk. Mélyen beszívtam a friss levegőt, s becsukott szemmel emlékeztem vissza, a szerelemre, ami egykor erősebb volt minden másnál. Hová tűnt?
- Bárhova mész megtalállak. – állt meg mellettem.
- Hogy kerülsz ide?
- És te?
Nem tudtam válaszolni, csak egyszerűen itt kötöttem ki.
- Nem kellene itt lenned, elég veszélyes.
- Ugyanúgy, ahogy neked. Nem tudom mi a helyes. Gyötör ez az egész.
Nagy csend telepedett körénk, csak a város halk zaját lehetett hallani.
- Emlékszel arra a napra, mikor találkoztunk? Mert én élénken emlékszem minden egyes pillanatára. Mint egy bolond úgy szerettelek. Arra emlékszel, mikor vége lett? Órákig álltam a hóban, hátha visszajössz hozzám, de te még csak vissza sem néztél.
- Nekem is fáj.
- Tudom. De… Van amit már nem lehet megjavítani. Már minden megváltozott.
- Bennem nem. Én, ugyanúgy szeretlek.
- Két év Sign… Ha akkor visszajössz, még helyrehozhattuk volna, de már nem. – szembefordultam vele és közelebb léptem – Nagyon szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. De túl késő. – tettem az arcára a kezem és puha csókot nyomtam a szájára. –Így kellett volna elköszönnünk. – homlokomat a mellkasának támasztottam. Mélyen beszívtam az illatát, hogy örökre emlékezzek erre a pillanatra, erre a melegségre és szerelemre.
- Noona… - súgta
- Mindig szeretni foglak.
- Ne, Noona, ne mond ki. Kérlek. – hangja kétségbeesett volt és sírástól elcsuklott hangon ismételte folyamatosan ugyanazt a mondatot.
- Ég veled Sign. – Letöröltem a könnyeit, s ő is az enyémet. Megfordultam, s hátrahagytam az egyetlen igaz szerelmemet. Igazából semmi nem változott, csak most én fordultam meg és nem néztem vissza. Mindig szeretni fogjuk egymást, de már csak külön fogunk ragyogni.
- Mi a fenét csinálsz Sigh?
- Noona…
„Csak ezt ne, csak ezt ne halljam többet.”
- Ne szólíts így!
- Miért? Miért nem vagy képes beszélni velem?
Kihúztam magam és szembe álltam vele.
- Hallgatlak, mond el gyorsan, mert most találkozunk utoljára.
- Utoljára? – hangja elkeseredett volt és halk. – Noona, ne csináld ezt, már így is megőrülök.
- Én is megőrülök mond, mit szeretnél és hagyj elmenni.
- Hiányzol Noona. Nem tudlak elfelejteni.
- Hah! – fakadtam ki – Nem tudsz? Az elmúlt évben nem úgy tűnt, hogy magányos lettél volna. Nagy média felhajtás volt…
- Nem tudtam őt szeretni.
- Sajnálom, nem tudjuk visszafordítani az időt. Tudod, hogy mennyire szenvedtem miattad? Nem értettelek és ma sem értelek.
- Féltem…
- Én is! Nagyon féltem, hogy ha kiderül, akkor minden összeomlik. Mit vársz tőlem?
- Nem tudom, csak azt, hogy hiányzol. - nyalta meg ajkait
- A szívem nem játékszer, nem fogom engedni, hogy újra és újra hátat fordíts nekem. Túl nehéz Sign, csak felejtsük el egymást.
- Szerinted, ha az ilyen egyszerű lenne, most itt lennék?
- Menj vissza gyakorolni, ott a helyed. – túrtam bele a hajamba és a kocsimig rohantam.
Beültem az autóba és mérgemben a kormányra csaptam. Indulás után olyan zaklatott voltam, hogy kénytelen voltam megállni pár percre. A fejtámlának döntöttem a fejem és csak sírtam. Bárcsak visszafordíthatnánk az időt, s minden olyan lenne, mint régen.
- Nekem is hiányzol… - súgtam, majd újra elindultam.
A folyóhoz mentem, ahol legelőször találkoztunk. A naplemente ugyanolyan káprázatos volt, mint akkor. Nem változott, csak mi változtunk. Mélyen beszívtam a friss levegőt, s becsukott szemmel emlékeztem vissza, a szerelemre, ami egykor erősebb volt minden másnál. Hová tűnt?
- Bárhova mész megtalállak. – állt meg mellettem.
- Hogy kerülsz ide?
- És te?
Nem tudtam válaszolni, csak egyszerűen itt kötöttem ki.
- Nem kellene itt lenned, elég veszélyes.
- Ugyanúgy, ahogy neked. Nem tudom mi a helyes. Gyötör ez az egész.
Nagy csend telepedett körénk, csak a város halk zaját lehetett hallani.
- Emlékszel arra a napra, mikor találkoztunk? Mert én élénken emlékszem minden egyes pillanatára. Mint egy bolond úgy szerettelek. Arra emlékszel, mikor vége lett? Órákig álltam a hóban, hátha visszajössz hozzám, de te még csak vissza sem néztél.
- Nekem is fáj.
- Tudom. De… Van amit már nem lehet megjavítani. Már minden megváltozott.
- Bennem nem. Én, ugyanúgy szeretlek.
- Két év Sign… Ha akkor visszajössz, még helyrehozhattuk volna, de már nem. – szembefordultam vele és közelebb léptem – Nagyon szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. De túl késő. – tettem az arcára a kezem és puha csókot nyomtam a szájára. –Így kellett volna elköszönnünk. – homlokomat a mellkasának támasztottam. Mélyen beszívtam az illatát, hogy örökre emlékezzek erre a pillanatra, erre a melegségre és szerelemre.
- Noona… - súgta
- Mindig szeretni foglak.
- Ne, Noona, ne mond ki. Kérlek. – hangja kétségbeesett volt és sírástól elcsuklott hangon ismételte folyamatosan ugyanazt a mondatot.
- Ég veled Sign. – Letöröltem a könnyeit, s ő is az enyémet. Megfordultam, s hátrahagytam az egyetlen igaz szerelmemet. Igazából semmi nem változott, csak most én fordultam meg és nem néztem vissza. Mindig szeretni fogjuk egymást, de már csak külön fogunk ragyogni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése